Enying város Fejér megyében. Az Enyingi járás központja.
Története
Enying első említése 1241-ből való, királyi tulajdonban állt.
A 15. században a király a Török családnak adományozta, ám 1541-ben a király a nándorfehérvári bán,
Török Bálint birtokait elvette, így a település ismét királyi tulajdonba került.
Az 1540-es évek végén azonban a terület török kézre került, nagyban elnéptelenedett.
A törökök kiűzése 1686 körül végződött a környéken, Enying újratelepülése azonban lassan zajlott.
A terület birtokosai a 18. század második felében a Batthyányak lettek, és látványos fejlődés indult
meg a településen.
1789-1792 között a református templom, 1810-ben uradalmi kastély épült a településen, környékén
pedig majorságok jöttek létre. A 19. század második felében pedig járásszékhely lett Enying.
A 20. század elején megépült Lepsény – Enying – Dombóvár vasútvonal leginkább csak a nagybirtokon
megtermett termények eladását szolgálta, komolyabb tőkevonzó szerepe nem volt.
A második világháború után a nagybirtokok földjeit az enyingiek és sok telepes közt szétosztották,
majd tsz és állami gazdaság alakult a községben.
Az itt nyereségesen termelő üzemek a rendszerváltás után is meg tudtak maradni bevételt hozva a városnak.
Az 1950-es megyerendezés előtt Veszprém vármegyéhez tartozott.
Enying városi címet 1992-ben kapott, majd nagyarányú fejlődést mutatott a szolgáltatás, kereskedelem
és turizmus terén. 2000-ben szűnt meg a település vasúti ellátottsága.
Balatonbozsok településrész
A szomszédos, Enyinggel már majdnem teljesen összeépült Balatonbozsok község 1966. év október 1-jén
közigazgatásilag Enyinggel egyesült.
Balatonbozsok ugyancsak régi település volt Veszprém megyében.
Pred. Bosus néven már 1082-ben szerepel.
1435-ben a Fejérvári egyház birtokában volt. Az 1488-as évben egytelkes nemesek lakták.
A török időkben elpusztult, de a 17. század elején már ismét virágzó egyháza volt.
Birtokosai a Jankovics család és más kisebb nemesek voltak (Szeghalmi Gyula: Dunántúli vármegyék, 1937.).
Az 1848-as szabadságharcban részt vettek a balatonbozsokiak is.
Leshegy alatt várták Jellasics seregét.
Bozsok nemesurak fészke volt, kevés volt a parasztság, ezért a Bakonyból hoztak munkásokat aratásra,
nyomtatásra.
Az 1828-as évben 400 fő lakosa volt, a földművelés mellett virágzott a takács céhmesterség.
A kiegyezésig Balatonbozsok volt a járásszékhely, illetékessége alá tartozott Enying is.
A „Budai Posta út” Bozsokon vezetett keresztül. Míg a dombóvári vasútvonal nem épült meg,
addig Bozsokon keresztül szállították a gabonát délről Veszprémbe.
Bozsokon volt az átutazók pihenőhelye.
Minden harmadik ház vendégfogadó volt ebben az időben.
Az utolsó két beszálló vendéglő az 1930-as években szűnt meg.
Temploma Árpád-kori, a 64-es úttól nyugatra levő dombon áll.
A törökök a tetőzetét lerombolták, majd a lakosság később új tetőt épített rá.
Az ablakmélyedések eredetiek. Nyolcvan centiméter vastag fala kőből épült.
A templom melletti dombon volt az első település, egészen a török időkig.
Szántáskor épületmaradványok és török időkből származó sarkantyúk kerültek elő.
A mai település gerince a 64-es közlekedési út mentén húzódik.
A törökök kiűzése után a mai gerincvonalon indult fejlődésnek a község.
Itt épültek lakóházak, majd amikor a község járási székhellyé vált, a jelenlegi Fő utca 37. számú
épület helyén volt a főszolgabírói hivatal, a járásbíróság pedig a Fő utca 27. számú ház helyén.
A második világháború után a 64-es úttal párhuzamosan keletre alakultak ki a Mikszáth Kálmán
és a Gárdonyi utcák.
Ezek az úgynevezett "FAGI"-házak (1945. évi kedvezményes házhely-juttatások).
Majd ezután ugyancsak a Virág utca, párhuzamosan a 64-es úttal.
A Fő utcától nyugatra nyílik a Kertalja utca, keltre pedig a Kun Béla, Arany János és Móra Ferenc utcák.
Az utóbbi négy utca az 1950-60-as években alakultak ki.
A már Balatonbozsokkal egyesült Enying gerincvonala mintegy nyolc kilométer hosszúságban
húzódik a 70-es főútvonal irányában.
3.0 (CGBY-SA-3.0)